Tudom, hogy még nem akarjuk, de itt az ősz, és nekem ez a kedvenc évszakom. Egyáltalán nem az elmúlást, hanem az újjászületés első fázisát látom benne, és mindig azt tapasztalom az életben, hogy le kell menni a legaljára, le kell tisztulni, elbújni, aludni, hogy aztán újult erővel pompázzunk. Ősszel már a bogarak sem zavaróak, vagy azért mert megszoktuk őket, vagy azért, mert elbújnak a hűvös esték előtt. A nyakunkra, szánkra, hajunkra, táskánkra tekeredő ökörnyál viszont bosszantó, bár mindig úgy képzeltem el egy párizsi naplementében vonuló szerelmes párt, hogy ökörnyál van a testükre tapadva.

Az ökörnyál nem más, mint a pókok hálója, összegabalyodva. A legkülönbözőbb pókfajok kicsinyei ősszel késztetést éreznek arra, hogy felkapaszkodjanak kiemelkedő tárgyakra vagy növényekre. Ezeknek a csúcsán nagyon hosszú pókfonalakat bocsátanak ki szövőmirigyeikből a levegőbe. Ez picit mesébe illő jelenet, ahogy így elképzelem. A szél belekap a szálakba, és a fonallal együtt a pókokat is viszi, így a pókok hatékonyan terjednek a világban. Sok pók akár több ezer méter magasra is emelkedhet a levegőben, és így pókmértékben mérve nagyon messzire is eljuthat. A fűszálakhoz, bokrokhoz tapadt ökörnyálhoz már nem tartoznak pókok, valószínűleg már nem élnek vagy épp máshol járnak.